Kétségtelen, hogy vasárnap este a Szigeten a valaha volt legjobb Muse tribute zenekart láthattuk-hallhattuk. E páratlan teljesítményért a közönség volt a leghálásabb: a néhai Beatles koncerteket megszégyenítő módon sikította végig az egész koncertet, az énekes hangjából így vajmi keveset hagyva hátra, amit a polcra emlék gyanánt felrakhatnánk. Tizenegynéhány éve járok már mindenféle koncertekre, de ilyen rajongást még nem hallottam. De eddig még olyat sem, hogy a nagyérdemű falzett énekeljen, és nemcsak 1-2 énekelni tudó ember, hanem csoportban, egyszerre mindenki.
Valljuk be, ki ne akarná, hogy ha életében talán csak egyszer kedvenc külföldi zenekarát láthatja, akkor minden úgy szóljon, ahogy azt a rádióban, stúdiólemezeken már ezerszer meghallgatta? Ki ne akarná, hogy ugyanaz legyen az érzés?
Gondoltam kicsit morfondírozom, szerintem melyik tribute zenész adta elő legautentikusabban a saját részeit.
A dobos, Dominic teljesítménye egyedülállónak tűnt, egészen elképesztő, hogyan lehet teljesen ugyanúgy eldobolni minden dalt, ahogy a lemezeken van. Már szinte az volt az ember érzése, hogy playback, dehát olyan lelkesedéssel és annyira ütötte végig, hogy ezt nem tudom róla elképzelni. Egyébként is a youtube videók és interjúk tanúsága szerint ő a legjobb fej a bandában, a közönséggel is ő haverkodik a legtöbbet. Neki adom az aranyérmet.
A basszusgitáros, Christopher nálam végig szoros versenyben volt az aranyért Dominic-kal, de végül az utolsó számban elkövetett valamit, ami az újdonság erejével hatott, valami olyat, amire nem számítottunk: a Knights of Cydonia című számot a Volt egyszer egy vadnyugat című filmeposz legendás dallamával nyitotta meg, méghozzá szájharmonikán. Természetesen ez is megtervezett lépés volt a zenekar részéről, de mivel Chris játékához fűződik leginkább, ezért írjuk az ő számlájára a dolgot, és így ő nálam az ezüstérmet kapja.
A énekes-gitáros-zseni, Matt igencsak elkényeztetett minket kiszámíthatatlanságból: a Starlight című dalban kb. 10 mp-ig hagyta énekelni a közönséget anélkül, hogy ő ezt is tette volna, plusz a korábban említett másik dalban még félre is fogott 1 db hangot. Az eredetitől való ezen apró eltérések miatt ő nálam csak bronzérmes lehet.
De nemcsak a zenekar a színpadon, hanem a Sziget nagyszínpad hangosítása is tribute hajlamokkal küszködött. Ennek viszont mélyebb és régebbi gyökerei vannak: időtlen idők óta másolják, utánozzák, hogyan is kell borzasztóan szólnia az ország legfontosabb színpadának, tönkretéve ezzel emberek tízezreinek szórakozását. Ennyi idő alatt már az egyetemen is ki lehetett volna tanítani a "Sziget nagyszínpad hangosítás" szakirányon a megfelelő embereket, de sajnos senki nem alapított ilyet és olyat sem, hogy "Bemutatni egy idegen zenekar hangmérnökének a helyi körülményeket".
Sok "nagy" külföldi előadó és banda koncertjén voltam már, mindegyikhez kötődtem érzelmileg. Mikor lementek a színpadról mindig egy kis űrt és szomorúságot éreztem, valami olyasmit, amit akkor érez az ember, amikor ráébred, hogy ez a dolog, aminek részese volt és ami olyan jó volt, most véget ért és nincs többé.
Nem hittem volna, hogy ezt fogom írni, de azt a rövid szájharmonikás részt leszámítva egyáltalán nem érintett meg a koncert.
Nulla hatással volt rám.
Supermassive black zero.
Rendkívül dühös vagyok és csalódott.