A VB selejtezők előtt úgy voltunk vele, hogy a 2. vagy 3. hely bravúr, az 1. csoda lenne. Aztán közel kerültönk a továbbjutáshoz, elhúzták a mézesmadzagot előttünk, de amint jött a realitás fakó lovon, most mégis mindenki csalódott és igen kemény, heves érzelmekkel teli kritikákat fogalmaz meg mindenféle fórumokon, blogokban. Meg is értem, ilyen az emberek habitusa, ez természetes.
Sokszor említik, hogy nincs fejlődés.
Szerintem van.
Szerintem az fejlődés, hogy megvertünk egy nálunk jobb csapatot tétmeccsen idegenben. Fejlődés, hogy 16 pontot értünk el.
És fejlődés, hogy a magyar csapat minden ellenfél ellen produkált olyan 20 perceket vagy éppen félidőket, amikor mi voltunk jobbak, szép volt a játék, támadó és kapura veszélyes.
Nyilván ezen a ponton még sokan belém tudnának kötni, jöjjön ezért a kétségtelenül megkérdőjelezhetetlen jele a fejlődésnek.
Válogatott összeállítás 1996-ból:
Sáfár Szabolcs
Bánfi János
Mracskó Mihály
Kuttor Attila
Nyilas Elek
Urbán Flórián
Illés Béla
Halmai Gábor
Nagy Norbert
Torma Gábor
Klausz László
Elég csak végigolvasni a névsort és nyilvánvalóvá válik miről beszéltem.
Kis túlzással az 1996-2009 közti válogatottak a 1996-os csapatból kiöregedő és a Matthäus-Várhidi-Koeman-féle fiatal játákosok keveredéséből álltak elő.
És akkor álljon itt a válogatott 2009-ből:
Babos Gábor
Bodnár László
Vanczák Vilmos
Juhász Roland
Halmosi Péter
Dárdai Pál
Hajnal Tamás
Huszti Szabolcs
Dzsudzsák Balázs
Gera Zoltán
Torghelle Sándor
Ők mind jó képességű, kreatív, mentálisan és fizikailag is felkészített játékosok, színvonalas külföldi bajnokságokban játszanak és ott megállják helyüket. Már csak együtt kellene megtanulniuk játszani, mert az nem megy, csak ritkán, akkor viszont olyat látunk, amit egy évtizede egyik magyar csapattól sem.
És köszönhetően talán az akadémiáknak, és annak, hogy több, nagyon fiatal magyar játékos jut ki külföldre, mint régen, egy egészen kivételes generáció kopogtat az válogatott ajtaján, akik legalább olyan jók egyénileg, mint Hajnalék, viszont együtt játszani is tudnak. Ez a mai U20-as válogatott.
Én úgy érzem, a következő sorozatra érünk révbe. Merthogy van itt még valami, ami a dolgok hihetetlen együttállását hozza magával.
Vegyük végig, kik voltak a magyar válogatott első számú csatárai az utolsó igazi befejező, Kipu óta: (mondjuk legalább 10 meccsen játszottak)
Hamar István, Egressy Gábor, Horváth Ferenc, Kovács Zoltán, Kenesei Krisztián, Szabics Imre, Tököli Attila, Kabát Péter, Priskin Tamás, Torghelle Sándor.
Igen, Kiprich óta nem volt olyan csatárunk, aki képes meccseket eldönteni, aki egy igazi klasszis.
És amikor végre 2010-re összeáll majd egy, a mai nagy-és U20-as válogatott tagjaiból egy olyan csapat, amelyik bárkivel felveheti a versenyt, ott lesz Németh Krisztián.
Krisztián nem alibi csatár, minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amire szükség van ahhoz, hogy a világ legjobb befejezői közé emelkedjen, összehasonlíthatatlan azokkal, akik korábban azon a poszton játszottak.
Azt szoktam mondani, Németh Krisztián olyan, mint Ronaldo, nem Cristiano, hanem a brazil: nem csinál felesleges cseleket, nem rúg szemet kápráztató bombagólokat, hanem egyszerűen, minden cicomázás nélkül bevágja a labdát a hálóba.
Ha nem is a következő EB, de a 2014-es VB selejtezősorozatra fog összeállni az, amire már nagyon régóta várunk.
Addig pedig szurkoljunk az U20-as válogatottnak, hogy megszerezze a bronzérmet, amit nagyon megérdemel.
Hajrá magyarok!
