Leginkább a párkapcsolatokban figyelhető meg a dolog. 
Se veled, se nélküled.
Szerintem mindenki tudja, miről beszélek. 
De mivel ez itt egy "zenei" blog, hát legyen arról szó.

Reménytelenül sok zenekar van az országban, akik mindenféle okok miatt sosem lesznek igazán jó zenekarok: mindannyian tudják, hogy mi nincs rendben, mégsem képesek szakítani.
Újra és újra összeállnak, újra és újra belelkesednek, és remélik, hogy a régi sérelmek, vagy azok hiánya, vagy a zenei összhang hiánya majd huss eltűnik, és hirtelen minden rózsaszín lesz, mint a mesében.
Azt mondják, hogy majd mindent kidolgoznak aprólékosan - azaz elbonyolítanak - és akkor működni fog az egész. Csak éppen a dalok nem jók.

Az ember mindig bízik: a másik előbb-utóbb csak megtanul majd jól énekelni, jó szöveget írni, jól érvényesülni a színpadon, jól tartani a ritmust ... általában ezek miatt nem lesz jó egy zenekar sosem.

Az ember vergődik, és reméli, hogy minden majd jobbra fordul. Úgy, mint a pókerben: tartja a rossz lapokat és reméli, hogy vmi csoda folytán majd minden rendbe jön. 

És ők azok, akik azt mondják nekem: ne vágyj a tökéletesre! Kezdd el valahogy! Mindegy, hogy kikkel. Ők mondják, akik cipelik magukkal a vergődéshajlamot, és nem értik, hogy én nem akarok vergődni!

Az emberek elpazarolják azt a kis időt, ami van.
Egyszer hallottam egy gondolatot a tv-ben egy híres - nem celeb -  embertől. Azt mondta, ha csupán matematikailag kiszámoljuk, mennyi időnk van összesen az életünkben könyvet olvasni, akkor kijön, hogy egy átlagember, aki hetente elolvas egy könyvet, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy rossz könyveket is elolvasson, mert akkor lemarad az igazán jókról.

Bár sosem pókereztem, nem véletlen az előbbi hasonlat, hanem az a véletlen, hogy miután valaki felkavart, a Pókerarcok című film ment a dobozban, mikor hazaértem. Ott így fogalmazzák meg a végén: nem szerencse kell a győzelemhez, hanem meg kell tanulni felismerni, hogy ki a balek, és ki az, aki jól játszik.